Amikor négyszer játszották el nekünk a Himnuszt!

2019. 09. 02., írta: Deák Horváth Péter, fotót készítette: MG, cikket feltöltötte: Tollár Dániel

Ilyen még nem volt! 1979-ben, a San Diego-i világbajnokságon négyszer állhatott föl magyar versenyző a dobogó legmagasabb fokára. Negyven esztendővel ezelőtt a kötöttfogású Rácz Lajos, Tóth István és Kocsis Ferenc is aranyérmet szerzett, Növényi Norbert ezüstérmes lett, és hogy még díszesebb legyen az a bizonyos képzeletbeli torta, a szabadfogású Kovács István sem adta alább a világbajnoki címnél. Ez volt a hab! Idézzük hát fel a négy évtizeddel ezelőtt történteket.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a San Diegó-ban történteket, talán azt is mondhatjuk, hogy teljesen váratlanul született meg ez a kimagasló eredmény, de ez nem egészen igaz, hiszen az 1979-et megelőző évek világversenyein a mi versenyzőinket is az esélyesek között emlegették. 

Kocsis Ferenc az 1978-as mexikóvárosi világbajnokságon, továbbá 77-ben, Göteborgban is ezüstérmes lett, a hat magyar érmet hozó oslói Európa-bajnokságot (1978) meg is nyerte. Tóth István és Rácz Lajos a norvég fővárosban a második helyen végzett. Kovács István Lausanne-ból hozta el a világbajnoki bronzot 1977-ben. Azért is fontosak az előzmények, mert a nagy ellenfeleink zömmel Európából kerültek ki, tehát esélyes versenyzőink ott álltak a küszöbön, de hiányzott még egy lépés…

Tegyük hozzá, hogy Göteborgban Réczi László világbajnok lett (62 kilóban, azaz Tóth István súlycsoportjában). San Diegóban a 62 kilósok között Tóth István versenyzett, és lehetőséget kapott a 22 éves Növényi Norbert is. 

Mindez önmagában nem lett volna elegendő. Kellett egy ember, kellett egy erős kezű, a fanatizálás képességével megáldott szakmai főnök, aki a már meglévő tehetséget, képességeket elő tudja varázsolni ezekből a fiúkból az adott pillanatban, vagyis a San Diegóban. Ez az ember nem volt más, mint az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Hegedüs Csaba. Két évvel korábban Bursában még Európa-bajnok lett, hivatalosan 1979-ben vonult vissza a versenyzéstől, és még abban az évben nagy feladatot kapott: ő lett a magyar birkózó-válogatott szövetségi kapitánya. A frissiben kinevezett, 31 esztendős kapitány vezette a csapatunkat a világbajnokságra. Aztán együtt csodát csináltak:

• Világosan láttam, hogy a moszkvai olimpiát megelőző 1979-es San Diegó-i világbajnokság nagy falat lesz, hiszen más földrészen, Amerikában kerül sorra, mások lesznek a körülmények, mint Európában – emlékezett vissza a 40 évvel ezelőtt történtekre Hegedüs Csaba. -  Három hetes alapozásra magaslati edzőtáborba vittem fel a gyerekeket Ausztriába, ahol 2700 méteren készültünk. Kőkeményen dolgoztunk, majd közvetlenül a vébé előtt Squaw Valley-ben is töltöttünk három hetet edzőtáborban. San Diegóban a küldetés mégis lehetetlennek tűnt, mert bár tudtam, hogy a miénk a világ legjobb csapata, a helyi feltételek cseppet sem voltak ideálisak. A versenyhelyszín és a szállás között száz kilométer a távolság, az étkezés megoldatlan, a szervezésről inkább ne mondjunk semmit. A lényeg, hogy egy barátom segítségével kisbuszt béreltünk, szereztünk egy – itthon akkor még ismeretlen – mikrohullámú sütőt, és minden áldott este vettem rántott csirkét kilószám, salátát, üdítőt, tehát tudtunk vacsorázni. Kellett ez a kis komfort, nagyon sokat jelentett nekünk. Hihetetlenül jól felkészültünk. Az 52 kilóban Rácz Lajos „megölte” a szovjet Fatkullint, aki térdre esett, nézett maga elé, és nem tudott felállni a szőnyegről, Tóth Pista 62 kilóban széjjelszedte az amerikai Kuzu-t, Kocsis Feri a bolgár Sopovval ment az aranyért, elintézte. A bolgár vezetők mégis mentek reklamálni Milan Erceganhoz, a FILA akkori elnökéhez, hogy Sopovot hozzák ki győztesnek, erre odamentem én is, kiabáltam, balhéztam, és nem merték elvenni Csikótól az aranyérmet. Kovács Pista 82 kilóban megnyerte a szabadfogás első magyar világbajnoki címét. Őt a vébé előtt valósággal elkönyörögtem a feleségétől, hogy egy évre még engedje el – Pista előtte a visszavonulást is fontolgatta –, ne kérdezze, meddig tart az edzőtábor, ne kérje számon, hogy újra menni kell, világbajnokot adok neki vissza. Így lett. Négy arany… Csodálatos érzés volt Budapesten leszállni a repülőgépről, aztán végigmenni a piros szőnyegen és ott eszembe jutott, hogy a gyerekek Ausztriában az edzőtáborban a derékig érő hóban meghaltak és feltámadtak, de tudták, hogy ez kell…őrület…megcsináltuk… San Diego tényleg maga volt a csoda!

Tóth István meg kellett küzdenie a válogatottságért, és az ellenfele nem volt más, mint a ’77-es világbajnok Réczi László, aztán a tatai edzőtáborban megvívott párbajt István nyerte meg, így 62 kilóban kiharcolta szilárd helyét a válogatottban. 

• Érdekes, Amerikában csak a szovjet Musztafin ellen vívtam csikorogtató csatát, 5-3-ra nyertem, de a többi mérkőzésen könnyebben sikerült győznöm, valahogyan minden összejött. Voltaképpen a gyerekkori vágyamat váltottam valóra, mert akkor mindig azt hajtogattam: világbajnok akarok lenni, világbajnok akarok lenni. Érdekes módon sohase fogalmazódott meg bennem, hogy olimpiai vagy Európa-bajnok legyek. Úgy gondoltam, hogy a világbajnok tényleg a világ legjobbja, és lám, ami nem fogalmazódott meg bennem, az nem is sikerült, amit viszont megfogalmaztam magamban, valóra vált – kétszer is, de az első vébé aranyat mégis csak San Diegóban szereztem meg, aztán két évvel később Oslóban ismételtem.

Kocsis Ferenc a 74 kilósok között ért fel a világ tetejére, ezen kívül még olimpiai címet is szerzett, ráadásul négyszeres Európa-bajnoknak is mondhatja magát. A mexikóvárosi világbajnoki ezüstérem után 1978-ban (amikor elcsalták a döntőt, és Csikó szovjet ellenfelét hozták ki győztesen) Kocsis megkeményedve, még elszántabban készült tovább:

• Mindenáron világbajnok akartam lenni – mondta határozottan a nagy klasszis. - Nagyon megkeményített a mexikói eset. Csodák nincsenek, a munkában rátettem még egy lapáttal, aztán jött a ’79-es San Diego-i vébé, a bukaresti Európa-bajnokság, majd pedig a moszkvai olimpia, győzni tudtam mindegyiken a sűrű 74 kilóban.

Az 52 kilogrammosok súlycsoportjában Rácz Lajos diadalmaskodott, így a nagy trió betetőzte a kötöttfogású csapat diadalát. Aztán, hogy a szabadfogás se maradjon aranyérem nélkül, arról Kovács István gondoskodott. Két évvel korábban, 1977-ben már felállhatott a világbajnoki dobogóra, de a göteborgi bronz csak a felfelé vezető út része volt a sporttörténelmi tett felé: San Diegóban a 82 kilogrammosok súlycsoportjában megszerezte a magyar birkózás első, és eddigi egyetlen aranyérmét szabadfogásban! 

•  Hegedüs Csaba képes volt arra, hogy a bennünk lévő tudást – esetleg annál többet is –kihozza belőlünk, magyarán elhittük azt, hogy lehet még többet edzeni, még koncentráltabban versenyezni – mondta Kovács István. - Ő hozta ki belőlem is azt az 1979-es világbajnokságon, San Diegóban, ami már korábban bennem volt.  A 82 kilogrammosok súlycsoportjában a hetvenes évek közepén kialakult egy öt versenyzőből álló csapat, amelynek tagjai közül bárki fel tudott állni a dobogó legfelső fokára világversenyeken. Az időközben törökké lett bolgár Abilov, az olimpiai bajnok amerikai John Peterson, a nyugatnémet Seger, a szovjet Aracilov, és jómagam. 1978-ban megsérült a nyakam, így csak negyedik lettem a vébén, amelyet Peterson nyert meg Aracilov és Seger előtt, ezután jött kapitányként Hegedüs Csaba, aki valami irdatlan munkát végeztetett el velünk, és az eredménye már a ’79-es Európa-bajnokságon meglátszott, ezüstérmes lettem. Ezzel az „előélettel” jutottam el San Diegóba, ahol azt vettük észre, hogy tarolnak a kötöttfogásúak: nyert Rácz Lajos, Tóth Pista, Kocsis Feri, következett az ünneplés a szállásunkon, de erre azt mondtam, maradjatok csendben, ne gondoljátok, hogy ezzel be van fejezve, én is nyerni fogok!  Másnap jött is az első meccsen a szovjet Aracilov, de két perc elteltével kétvállra fektettem. Mindenki csodálkozott… A nagy ötösből Abilov következett. Úgy ledaráltam, hogy a harmadik menet közepére szabályosan térdre esett kimerültségében, végül őt is tussal győztem le. Eljutottam a hármas döntőig, ahol egy ponttal kikaptam Petersontól, majd az amerikai birkózott Aracilovval.  Érdekes szituáció alakult ki, mert a szovjetet két évvel korábban legyőztem, és azzal el is vettem tőle a világbajnoki címet, egyszóval ha Aracilov az utolsó meccsen kikap, én már nem lehetek világbajnok, de nem kapott ki!  Legyőzte Petersont, így az én nyakamba akasztották az aranyérmet. Fel sem fogtam, hogy Magyarország első szabadfogású világbajnoka lettem, csak másnap döbbentem rá. 

Dióhéjban felidéztük hát a nagy történetet, így esett az egyik birkózó aranynemzedékünk legnagyobb tette, amikor a világ a csodánkra járt. San Diego. Emlékezzünk erre a kaliforniai városra, mert ami ott történt negyven évvel ezelőtt, legyen erőleves a lelkünknek. Egy maroknyi magyar elhitette velünk, hogy semmi, de semmi, még a csoda sem lehetetlen...